Wikipedia leírásai angol és német nyelven:
A Wehrmacht tisztjeit és a mérnököket már a II. világháború kezdetén is foglalkoztatta egy könnyű kétéltű jármű megalkotásának gondolata. A fejlesztéssel a könnyű járművek tervezésében és gyártásában jártas Porsche céget bízták meg. A cég névadója és egyben főmérnöke, Ferdinand Porsche professzor tervezte 1938-ban a híres Volkswagen "Bogárt", valamint az ő nevéhez fűződik Kübelwagen (Typ 82) a megalkotása is.
A Schwimmwagen ("úszójármű") kifejlesztéséhez 1940-ben fogtak hozzá. A Kübelwagen terepjáró kiváló alapnak ígérkezett, alvázára egy úszótestet helyeztek, és összkerék-meghajtásúvá alakították. Ezzel megszületett a Schwimmwagen Typ 128.
A jármű első próbaútjára a Stuttgart közelében fekvő Max Eyth-tavon került sor, Ferdinand (Ferry) Porsche személyes részvételével. A típusból készült mintegy 30-100 példány, de mivel nem bizonyult elég megbízhatónak, a gyártást beszüntették.
1941-ben az SS-Führungshauptamt megbízásából továbbfejlesztették a Typ 128-ast. Ugyanis a Szovjetunió megtámadását követő hónapokban a németek olyan időjárási- és terepviszonyokkal kerültek szembe, amelyekkel járműveik sok esetben nem tudtak megbirkózni. Ez különösen igaz volt a felderítő alakulatok motorkerékpárokkal felszerelt egységeire. Az ezeknél az alakulatoknál rendszeresített oldalkocsis motorkerékpárok (pl.: BMW R-75, Zündapp KS750) gyakran beleragadtak az őszi sárba, és a folyókon való átkelés is problémát okozott számukra. Ennek eredményeképp született meg az új kétéltű terepjáró típus kifejlesztésének ötlete, amely végül a Schwimmwagen Typ 166 nevet kapta.
A Typ 166 tengelytávolsága 400, szélessége pedig 100 milliméterrel volt kisebb a Typ 128-hoz képest. A kádszerű, ajtó nélküli alváz jó menettulajdonságokat biztosított mind a terepen, mind a vízben. A Schwimmwagen-t ugyanaz a strapabíró, 1131 köbcentiméter hengerűrtartalmú, 25 lóerős motor hajtotta, mint a civil VW "Bogárt". Az úszójármű négykerék-meghajtású volt, azonban az elülső kerekeket le lehetett kapcsolni a motorról a nagyobb országúti sebesség érdekében. A fék és a kézifék az összes kereket egyszerre fékezte. A járművet kétféle futómű típussal lehetett felszerelni: normál változattal, illetve egy vastagabb, szélesebb fajtával, amely kifejezetten a terepen volt hatásos. A vízen a Schwimmwagent egy lehajtható háromágú hajócsavar hajtotta, amely egy áttételen keresztül csatlakozott a motorhoz. Vízbe ereszkedéskor a csavart egy speciális emelővel lehetett leengedni illetve partraszálláskor felhúzni. A meghajtott kerekek és a csavar együttes hatása biztosította a 10-12 km/h sebességet a vízben. Ez az egyedülálló megoldás tette lehetővé, hogy a két legkritikusabb helyzetben (vízbe ereszkedés és partra szállás) átmenet nélkül, a kerekek és a hajócsavar egymást segítve küzdjék le az akadályt.
Kormánylapátokkal nem rendelkezett a jármű, valamint a hajócsavart sem lehetett oldalra fordítani, így a kormányzás problémáját az elülső kerekek kitérítésével próbálták elvégezni, illetve azzal a két evezőlapáttal, amelyek a vízben való manőverezés, és motorhiba esetén voltak a személyzet segítségére.
A másik feltűnő jelenség a magasba, jármű fölé emelt kipufogódob. Ezt minél messzebb kellett helyezni a vízvonaltól. Nedvességtől védett a hűtőlevegő bevezetése is: a különálló hátsó ülések közötti rácson kapott friss levegőt a motor. A kipufogócsövek tövénél is voltak kisebb szellőzőnyílások.
A pótkerék körül három üzemanyagbetöltő nyílás található. A szélső nagyobbak a két darab 25 literes benzintankhoz vezettek, amelyek a jármű orrának két szélén kaptak helyet. A középső kisebb tartályba olajat öntöttek, ebből időnként lábpumpával juttattak kenőanyagot a megfelelő helyekre.
Csomagtartója nem volt a járműnek, mindössze egy kisebb szerszámos doboz kapott helyet a műszerfal mellett. Ezért a gyakorlatban szinte minden zugot kitömtek a felszereléssel és a személyes tárgyakkal. Az ülések luxusnak számító bőrbevonatot kaptak. A jobboldali első ülőrész felhajtható volt, így arról némileg magasabbról lehetett kémlelni a terepet.
A Schwimmwagen nem rendelkezett beépített fegyverzettel, de a jobb elülső ülés elé egy géppuskaállványt szereltek, így ha a szükség úgy hozta, fel lehetett fegyverezni a járművet. A jobboldali hátulsó ülés mögött is volt egy állvány, amelyre fegyvert lehetett felszerelni, erről több irányba is lőhettek, akár légi célokra is.
A Schwimmwagen Typ 166 sorozatgyártása 1942-ben kezdődött és 1944 végéig tartott, amikor is az anyaghiány következtében leállították a gyártást. Ez alatt a rövid időszak alatt 14 283 kétéltű készült a Porsche gyáraiban. A Schwimmwagen-ekkel általában a Heer és a Waffen-SS páncélos, páncélgránátos, utász, páncélvadász, páncélos tüzérség, és rohamlöveg egységeinek irányító-összekötő és felderítő alakulatait szerelték fel, de a néhány jármű Luftwaffe ejtőernyőseihez is eljutott.
A kétéltű hamar népszerűvé vált a katonák körében, és nem véletlenül! A jármű 24 és fél centiméteres talajtól mért magasságának és összkerék-meghajtásának köszönhetően könnyedén megbirkózott az orosz sárral és a keleti front egyéb viszontagságaival, csakúgy, mint az észak-afrikai sivatag homokdűnéivel.
A sors fintora, hogy mire a Schwimmwagen-ek a csapatokhoz kerültek, már nem vették túl sok hasznát az úszóképességnek. A háború első 2-3 évében a visszavonuló ellenség által felrobbantott hidak miatt volt szükség a folyókon, csatornákon való átkelésre. Ekkoriban csak a gumicsónakok és a rohamcsónakok álltak rendelkezésre, előbbinél teljesen kiszolgáltatottak voltak a lapátoló katonák az ellenség tüzének, utóbbinál a nehézkes vízre ereszkedés és a partraszállás okozott gondot. Ebben az időben ideális lett volna a Schwimmwagen.
Akárcsak az Sd.Kfz. 251-es csapatszállító, a Typ 166-os is nagy népszerűségnek örvendett a fronton harcoló egységek körében, bár a gyártás üteme sosem találkozott az igényekkel. Remek menettulajdonságai és a nehéz terepkörülmények között tanúsított megbízhatósága miatt tisztek is előszeretettel használták parancsnoki járműként.
Mára kb. 150 darab Schwimmwagen Typ 166 lelhető még fel szerte a világban.
